Amikor olvasod a sorokat, a büntetésemet töltöm az egyik
zárt osztályon. Két hónap, és szabad leszek. Újra együtt lehetünk, ha
szeretnéd. Messze voltál tőlem, ami történt, az megtörtént. Kérted, hogy írjam
le, hogy miért kerültem e helyre.
Édest bekötöztem. Felette sírtam, és többször kértem
bocsánatot. Hívtam a Rendőrséget, és a Mentőket.
Tettemet már a Rendőrségen vallottam be.
Hírtelen felindulásból elkövetet Emberölés a bűnöm.
Tájékoztatott a rendőrőrmester. Tudomásul vettem, érdeklődtem Édes iránt.
Őrmester elmondta, hogy a gyors közbe avatkozásom mentette meg az életét.
Különben elvérzett volna. Ezt a Bíróság enyhítő körülménynek fogja fel, és a
büntetésem jóval kisebb lesz a törvény által előírtnál. Igen, egyelőre
megfigyelésre behoztak ide.
Találtam a folyóson sétálva egy kulcscsomót. Gyorsan
körülnéztem, csak Kossuth nézett rám, de Ő legyintet, és tovább ment. Eltettem.
Bent a szobában, ahol volt az ágyam nem láttam semmit, csak fehér színt. Ez, jó
jel, mert ha fekete szín lett volna, akkor veszélyt jelentene. De, így nincs
veszély. Este van már. Mindenki lefeküdt. Picit én is lefeküdtem, hogy lássák,
hogy rendes vagyok. Vártam, hosszan vártam. Végre csend lett. Most kihasználva
az alkalmat, egy szál gatyában a kulcsokkal a kezemben nekimerészkedtem, hogy
sétáljak. Szerencsére az ajtó nem nyikorgott. Folyóson senki, tovább haladok,
lépcsőn le, balra a kapu felé. Hopp, itt egy rácsos ajtó, jó nagy. Be vagyunk
kerítve. Kezem, hát persze. Itt fogok valamit. Eszembe jutott a kezemben lévő
kulcsok.
Nincs zár, akkor? -tettem fel magamnak a kérdést-
Lakat. Igen, ez az. Régi emlékek, jó, hogy vannak.
Lakat, megmenekültem, hurrá, de csak csendben.
Próbáltam a kulcsokat, hogy melyik nyitja a
lakatott. Középső kulcs volt. Kapu nyitva, előttem az Élet. Szabad vagyok.
Boldog voltam, hogy kikerültem. Énem, azt sugallta, hogy zárjam vissza az
ajtót. Úgy tettem. Időnként jó magamra hallgatni. Mentem tovább, most már vidámabban. Gatyám
lecsúszott, rángattam felfelé, de nem jött. Levetettem. Hű, az anyját mezítelen
vagyok, és így sétálok az erdőben. Jó, hogy sötét van. Nem vesz észre senki.
Sétálok tovább, egy kapu ismételten, lakattal, úgy ahogy illik. Most már nem
ver át. Kinyitottam.
Út jobbra vezet. A fák közt. Jó idő van, kellemesen
éri a testemet. Nagyon finom, szinte élvezem. Ni, ni, ott valami mozog, rezzent
a lehullott falevelek. Figyeltem, ilyet még nem láttam. Süni volt. Próbáltam
megfogni, szúrt. Békén hagytam. Megyek tovább, égre néztem, Hold félálomba
volt. Csak az egyik fele fényes, a másik fele még alszik. Sétálok, velem szembe
jön Hófehérke. Mosolyog, ő is meztelen.
-
Te, hogy kerülsz ide? – kérdeztem.
-
Kijöttem, sétálok.
-
Törpék, merre vannak?
-
Alszanak.
-
Holnap?
-
Holnap. – válaszoltam.
Ő ment balra. Addig néztem, míg el nem tűnt a félhomályban. Jobbra menetem. Feljutottam, oda, ahonnan elindultam. Lépteket hallottam. Megismertem, a Dokié volt. Jellegzetes lépései voltak. Hallom a Nővér hangját.
Keljetek, fel megyünk!
Megijedtem, én már fent vagyok, akkor miért keljek
fel. Nem tudtam hová menni, beugrottam az Illemhelyre.
Kulcsok, már nem tudom visszavinni, betettem a
gatyámba. Ajaj, ha így meglátnak, akkor baj lesz. Felvettem, kulcsok nyomták,
de el kellett viselnem.
Négyeske! Négyeske!
Ismételten. Éles hang a Nővéré.
Itt vagyok, nem mentem el. – szóltam vissza.
Nővér megfordult, és rám mosolygott.
Értem, de még így is nagy. Megsimogatta az arcom. Négyeske, ha nem
lennél az, aki vagy jöhetnél hozzám.
-
Hilda!
-
Bocs, Doki, de olyan jól néz ki, nézze.
-
Látom, és. Férfiből van. Nem?
-
De.
-
Akkor?
-
Semmi, Doki.
Menjen be a szobába, maradjon ott.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése