11. fejezet.
Művégtag.
Már majdnem letelt a gyász éve, mikor Eugén megkapta a műlábát. Így már nem kellet mankóra támaszkodva közlekednie.
Leánya, Karola intézte el.
Addig mondta testvérének, hogy készítsen Édesapjuknak egy lábat, amíg Joachim ráállt.
Tervező mérnök segítő társa az ügyes kezű, jó szakember, a magyar származású János volt.
Joachim, egy olyan műlábat készítetett, ami úgy mozgott, mint az igazi. Ennek különlegessége az volt, hogy bokánál, és térdnél hajlott.
Így járása természetes volt.
Aki nem tudta, hogy műlába van, a nehezen vette észre a járásán. Sokat gyakorolta, mire ide fejlődött. Nadrág szárát a szabójával úgy varrata, hogy a lábán a művégtag ne látszódjon ki.
Eugén, nagyon boldog volt.
Ennek annyira megörült, hogy már hosszabb túrákra is vállalkozott. Meg is volt az eredménye.
Egyik túránál megismerkedet egy fiatal csinos lánnyal. Katalinnal. Annak ellenére, hogy még gyászolt. Tudta, hogy a gyász nem sokára végett ér, de a lány annyira lenyűgözte, hogy már majdnem megszakította a gyászt.
Egyszer az egyik séta közben rosszul emelte a lábát, és elesett. Katalin nyújtotta a karját, hogy felhúzza, és észrevette a mű végtagját.
- Magának műlába van Eugén?
- Igen. Sajnos. Remélem, ez nem ad okot Önnek, hogy …
Hosszú csönd volt. Egyik, sem mert megszólalni, nehogy a másikat megsértse. Végül Katalin törte meg a csendet.
- Nézze, én Önhöz fiatal vagyok, ugye megérti, hogy az ilyen ismeretség nekem egy fiatal lánynak, úgy szólván
- Kérem, ne is folytassa. Értem. Ön egy kedves, tényleg fiatal lány, és nem egy ilyen idős, féllábú, rokkant emberrel szeretne megismerkedni.
Tisztában vagyok vele, Katalin.
- Kérem, nem erről van szó, de …
- Kedves magától, de ezt hagyuk, haza kísérem, nem szeretném, hogy ilyen későn sétáljon egyedül.
Eugén, int az arra felé haladó konfisnak. Megáll, bemondja a címet, konfis elindul, és haza viszi Katalint. Eugén, bemondja a lakhelye címét, és haza szállítatja magát. Otthon felmegy a szobájába, fejét a kezébe temeti, és elsírta magát. Mikor már kisírta magát, hangosan e szavakat kiabálta a levegőbe.
Ez nem lehet.
Nem lehet, hogy ily szerencsétlen vagyok.
Levette a műlábát. Fél lábbal ugrált az ágyához.
Leült. Levetkőzött, és dühében a sarokba vágta a lábát, majd hátradőlt, álomba szenderedet.
Művégtag.
Már majdnem letelt a gyász éve, mikor Eugén megkapta a műlábát. Így már nem kellet mankóra támaszkodva közlekednie.
Leánya, Karola intézte el.
Addig mondta testvérének, hogy készítsen Édesapjuknak egy lábat, amíg Joachim ráállt.
Tervező mérnök segítő társa az ügyes kezű, jó szakember, a magyar származású János volt.
Joachim, egy olyan műlábat készítetett, ami úgy mozgott, mint az igazi. Ennek különlegessége az volt, hogy bokánál, és térdnél hajlott.
Így járása természetes volt.
Aki nem tudta, hogy műlába van, a nehezen vette észre a járásán. Sokat gyakorolta, mire ide fejlődött. Nadrág szárát a szabójával úgy varrata, hogy a lábán a művégtag ne látszódjon ki.
Eugén, nagyon boldog volt.
Ennek annyira megörült, hogy már hosszabb túrákra is vállalkozott. Meg is volt az eredménye.
Egyik túránál megismerkedet egy fiatal csinos lánnyal. Katalinnal. Annak ellenére, hogy még gyászolt. Tudta, hogy a gyász nem sokára végett ér, de a lány annyira lenyűgözte, hogy már majdnem megszakította a gyászt.
Egyszer az egyik séta közben rosszul emelte a lábát, és elesett. Katalin nyújtotta a karját, hogy felhúzza, és észrevette a mű végtagját.
- Magának műlába van Eugén?
- Igen. Sajnos. Remélem, ez nem ad okot Önnek, hogy …
Hosszú csönd volt. Egyik, sem mert megszólalni, nehogy a másikat megsértse. Végül Katalin törte meg a csendet.
- Nézze, én Önhöz fiatal vagyok, ugye megérti, hogy az ilyen ismeretség nekem egy fiatal lánynak, úgy szólván
- Kérem, ne is folytassa. Értem. Ön egy kedves, tényleg fiatal lány, és nem egy ilyen idős, féllábú, rokkant emberrel szeretne megismerkedni.
Tisztában vagyok vele, Katalin.
- Kérem, nem erről van szó, de …
- Kedves magától, de ezt hagyuk, haza kísérem, nem szeretném, hogy ilyen későn sétáljon egyedül.
Eugén, int az arra felé haladó konfisnak. Megáll, bemondja a címet, konfis elindul, és haza viszi Katalint. Eugén, bemondja a lakhelye címét, és haza szállítatja magát. Otthon felmegy a szobájába, fejét a kezébe temeti, és elsírta magát. Mikor már kisírta magát, hangosan e szavakat kiabálta a levegőbe.
Ez nem lehet.
Nem lehet, hogy ily szerencsétlen vagyok.
Levette a műlábát. Fél lábbal ugrált az ágyához.
Leült. Levetkőzött, és dühében a sarokba vágta a lábát, majd hátradőlt, álomba szenderedet.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése